Káli György
Sikertelen EP-választási szereplésüket követően sorra buknak
Közép-Európa kormányfői. A csatlakozás másnapján, május 2-án a
korrupciós botrányairól elhíresült lengyel miniszterelnök, Leszek
Miller dobta be a törülközőt, miután pártja „kettészakadt alatta“. Őt
követte június végén a cseh államfő, az ígért reformokat halogató
Vladimír Spidla lecserélése, nemrég pedig Medgyessy Péter mondott le. A
jelenségről Jirí Pehe cseh politológussal, Václav Havel
főtanácsadójával beszélgettünk.
Mi okozza a térség kormányválságait?
– Lengyel-, Magyar- és Csehországban évekig az uniós nyomás tartotta
össze a koalíciós kormányokat. Mindegyik kabinet tisztában volt azzal:
a csatlakozás nemzeti érdek, így olyan összefogások is életképesnek
bizonyultak, amelyek egyébként hamar szétestek volna. A legfontosabb
feladat az egyesült Európába jutás feltételeinek teljesítése volt.
Magyarországon is azért egymással léptek koalícióra a szocialisták és a
liberálisok, mert az EU-ba akarták vinni az országot, ám a Fideszt és
az MDF-et túl konzervatívnak, EU-szkeptikusnak találták. De a
belépéssel véget ért a küldetés, a szövetségesek egyre nyíltabban
beszélnek egymással. Úgy vélik, felemelhetik a fedőt a fortyogó
fazékról, kiengedhetik a gőzt, végre belső ügyeikre koncentrálhatnak:
pártjuk átszervezésére, népszerűbb vezetők választására. A gyors
bukásokban oroszlánrésze van annak, hogy az unióba és az eurózónába
lépés kritériumait teljesítő kabinetek szükségszerűen népszerűtlenségre
ítéltettek. Az emberek belefáradtak a reformokba, s unják azokat a
politikusokat, akiket e nehéz időszakkal kapcsolnak össze.
Csehországban Spidla, Lengyelországban Miller, Magyarországon Medgyessy
lett a bűnbak. Pártjuk is örült, hogy megszabadulhatott tőlük, és
népszerűbbnek ígérkező politikusokkal folytathatják.
A kormányválság mindenütt szociáldemokrata pártokat rendített meg. Válságban van a baloldal?
– Bizonyos értelemben igen. Akár a régi kommunista pártból
alakultak át (mint Magyarországon, Lengyelországban), akár az
állampárttól függetlenül szerveződtek a szociáldemokrata pártok (mint a
cseheknél), mindenütt a régi szociáldemokrata ideológia mentén
formálódtak. Ám a nyugati jóléti államok válságának hatására időközben
jócskán megváltoztak a szociáldemokrácia kihívásai. Kelet-Európa balos
pártjainak is a Blair-féle harmadik út felé kell mozdulniuk. Mindezt
nem könnyű megmagyarázni a tagságnak, amelynek többsége az
egypártrendszer idején szocializálódott, s most is meggyőződésük: az
állam feladata a gondoskodás, költséges szociális programokat kell
végrehajtani. De a nagy adakozás közben előbb-utóbb nekik is észre kell
venniük: nincs pénz.
A választók is hiányolják a karakteresen balos döntéseket.
– Jogosan. A csatlakozás olyan reformokra kényszerítette a
térség pártjait, amelyekbe aligha fogtak volna bele, ha máskor vannak
hatalmon. A liberális gazdaságpolitika, amelyet az EU megkíván a
csatlakozóktól, aláaknázza a szociáldemokrata identitást, s így
csalódást okoz a baloldali szavazóknak.
Miközben jobbról mind gyakrabban hallani populista balos követeléseket.
– A szociáldemokrata pártok egykor a munkásosztály védelmezői
voltak, harcoltak a kapitalizmus ellen, de az elmúlt harminc évben
magukévá tették a liberális értékrendet, ideológiát, amely korábban a
közép és a jobboldal sajátja volt. Egyidejűleg a globalizáció
legnagyobb védelmezőivé váltak. E folyamat késztette értékrendjük
megváltoztatására a közép- és a jobboldali pártokat. Ma a magyar, a
lengyel és a cseh szocialisták az EU-integráció és a globalizáció
mellett teszik le a garast. A Fidesz, a cseh Polgári Demokrata Párt és
a lengyel középjobb pártok viszont mindinkább a nemzeti érdekek
védelmét hangoztatják, egyes kérdésekben nacionalistává,
idegengyűlölővé váltak, a nemzetállam fennmaradása mellett
kardoskodnak, holott eredetileg a kapitalizmus támogatói voltak.
Átfordultak a szerepek. A pártok gyakran csak nevükben jobb- vagy
baloldaliak. A modern társadalom problémái rendkívül összetettek, szűk
hozzá a hely a politikai középen. A média korában a politikusoknak
érteniük kell a manipuláláshoz, a beszéd hatása fontosabb a
tartalomnál. Ez populizmust gerjeszt.
Mit hoz a jövő?
– Paradox folyamatot. Egyrészt a populizmus növekedését, ami az
európai integrációra adott védekező reakcióként értelmezhető. De
eközben meg is újulhatnak a politikai erők, létrejöhetnek európai
normáknak megfelelő pártok. Az Európai Parlamentbe jutott pártok vagy
új politikai otthonra lelnek, vagy – ha nem fogadják el az európai
játékszabályokat – magukra maradnak, marginális, súlytalan csoportokká
sorvadnak. A nagy európai gyűjtőpártok is presszionálják majd őket: ha
velünk akartok együttműködni, hozzánk hasonlóvá kell válnotok. Ezért
van jó esély a modernizációra. Ám rövid távon valóban megeshet, hogy
még a jelenlegi stabilitásából is veszít a politika. Nem zárható ki a
közép-európai államok haiderizációja sem. Haider és pártja Ausztria
EU-csatlakozása után került hatalomra, s vált igazán erőssé. Cseh-,
Magyar- és Lengyelországban is érvényesülhet efféle forgatókönyv. Ám ha
így alakul is, feltehetőleg csak átmenetileg. Haider pártja megjelent,
nagy zajt csapott, ám amikor szembe találta magát az európai
valósággal, részekre szakadt, és lassan megindult a közép felé. Hosszú
távon, úgy vélem, a most csatlakozott államokban is normalizálódik a
helyzet. Az emberek többsége rájön: az EU jó dolog, csökken az
unióellenesség, a szélsőségeknek nem lesz táptalajuk.
Ausztria és kelet-európai szomszédai között negyven évig vasfüggöny húzódott. Hogyhogy ennyire hasonlóak a politikai elitek?
– Közép-Európa politikai kultúrája az Osztrák-Magyar
Monarchiában gyökerezik. Ott dívott a klientúraépítés, a hatalmi elit
szövevényes összefonódása, a szándék arra, hogy a parlament
megkerülésével döntsenek a hatalmon lévők, s hogy lojálissá szelídítsék
a független szervezeteket. Ausztriában utóbb évtizedig a szocdemek és a
kereszténydemokraták koalíciója volt hatalmon. Ideológiájuk közel sem
volt azonos, mégis jól megértették egymást, mivel felosztották a
feladatokat, a forrásokat és persze az előnyöket. Ugyanez figyelhető
meg Csehországban, ahol a jobb- és baloldali pártok között létrejött az
„Ellenzéki szerződés“, amelynek értelmében – amikor kormányra kerülnek
– közösen gyakorolnak kontrollt a média, a központi bank és számos,
másutt független szervezet fölött. Az ilyen manőverek megszokottak
voltak már a kései Habsburg-birodalomban is. E politikai hagyomány
nagyban különbözik más európai szokásoktól. Távolabb, például
Németországban másképpen intéződnek a közügyek, a közeli Ausztriában
viszont otthon érezhetjük magunkat. Régiónkban a pártok mintha nem is a
közjóért dolgoznának, hanem cégként viselkednek, saját jólétükön
munkálkodnak. Ha itt belépsz egy pártba, az a gondodat viseli, hiszen
cégtag vagy. Ha hozzá is tudsz járulni a közös munkához, jó pozícióba
tesz. Ez az egészségtelen klientúrarendszer valószínűleg még jó ideig
velünk marad.
Jirí Pehe (1955) politológus, a New York Egyetem prágai
campusának dékánja. Jogot, filozófiát hallgat a prágai Károly
Egyetemen. 1981-ben elhagyja Csehszlovákiát, az USA-ban telepedik le. A
Columbia Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakának elvégzése után, 1985
és 1988 között a Freedom House kelet-európai tanulmányokért felelős
részlegének vezetője New Yorkban. 1988-tól 1995-ig közép-európai
politikai elemzőként, majd a Közép-európai Kutatóintézet vezetőjeként
dolgozik a Szabad Európa Rádiónál. 1995-től 1997-ig a prágai Open Media
Kutatóközpont vezetője, majd Václav Havel főtanácsadója. Számos
nemzetközi szervezet munkatársa, igazgatósági tagja. A cseh közélet
aktív szereplője, a tévé, a rádió és számos lap elemzője.
168 óra – 30. 9. 2004